Memory keeper. Mostly music and movies, plus some series and video games. Obscure darkness meets pop culture glow.
It’s hard to say wether this album is something or not, either concerning genre or quality. There is a hint of DM meets Twin Peaks ambient mood, tense beat with synth, soundtrack atmosphere, deep pumping, and all else. This is rather like a personal collection of stuff laying around and being collected for some time I guess.
Beautiful ambient soundscapes, triphopish tempo and grain, IDM electronics.
Slow to mid tempo music, glitchy electronic, girl sings, melancholic. I rarely listen to music like this nowadays but Khoiba just reoccured to me right now.
This is quite fucked up. I wasn’t expecting this surprising level of experimentation.
All different kinds of electronic underground explorations from breaks to techno. What is exceptionally exciting is the HTH020 remix called ‘The Haxan Cloak’s Cloud of Witness’, which starts off a bit intimidating but builds up into some kind of elemental orchestrated rhythmic noise masterpiece in a manner of Fuck-Buttons-meets-post-rock-with-electronics.
Föld alatti, sötét, minimál, ipari, de mégis szikár techno.
Ambient, IDM, koszos breakek. Földalatti hangulatok, nagyvárások alatti katakombarendszerek, neon fény. Chillezéshez, munkához, autózáshoz, futáshoz, főleg éjszaka.
Korrupt Data: jó kis robotos elektro, régi iskolás, analóg, pittyeg, minimál, néha űrlézer, máskor éjszaka suhanó bitek, persze hogy a Kraftwerk jut eszedbe.
Update: második nekifutásra jobb fülessel hallgattam, és számít. Érdemes jó hangcuccon végighallgatni, sok benne az apró finomság, és nagyon kimunkált a hangzás.
Fú. Hol is kezdjem, pedig nem is tudom, mit is mondjak. AxxoN N egy londoni producer, akinek művészneve egy Lynch-utalás, az igazi neve ismert, de tök mindegy, amúgy semmi kontextust nem tudunk róla. És ez a fazon kiadott egy debüt lemezt, ami 19 számból áll, a teljes hossza 2 óra, és én nem is értem. Van rajta minden a teljes zajtól, a bizarr módon félelmetes atmoszfárén át a diszkóig, de ez nem úgy értendő, hogy ez egy mindenféle lemez. Ez egy egyféle lemez: furcsa, öntörvényű, abszolút mértékben szubjektív.
Olyan mintha a szerzője csinálgatott volna magának zenéket otthon, valaki meghallotta, rábeszélte, hogy adja ki, de ő ettől egy potmétert nem húzott arrébb, csak odaadta a rakás anyagot, ahogy van, és azt felöntötték egy albumra. Nem lennék meglepődve, ha nagyjából ez volna a helyzet.
Vannak olyan esetek, amikor az ilyen első nekifutás nyers és ez szarul sül el, vagy épp egy kezdő lépésnek izgalmas. Ebben az esetben az a legfurább, hogy a Heal egy kerek egész. Ebből a lemezből nem feltétlen kell folytatás, nincs előtte vagy utána, ez egy pillanatkép egy ember életéből. Olyan mint egy introvertált atmoszferikus film, mint a Crash vagy a 21 Gramm. Nagyon erős az a személyesség, ahogy ezek a zenék megosztják velem ennek az embernek a lelki világát, gondolatait, ábrándjait és töprengését.
Rég hallottam két órás lemezt. Rég hallottam két órányi olyan összefüggő zenét, ami egyben így lekötött volna. Együtt utazunk két óráig, aztán megyünk tovább.
William Bennett csinálja ezt a Cut Hands nevű dolgot, amiben szinte csak dobolás van, és ilyen törzsi, pszichedelikus hangulata van az egésznek. Valamikor egy masszív mélydob kitartó négynegyedétől technót érzek, máskor meg sokkal éteribb és lounge-os, de valahogy mindenképpen a tudatom állapotára akar hatni, azt kiszúrom.
Amúgy tetszik ez az album cím, hogy Festival of the Dead, meg a kiadó neve is, ami Blackest Ever Black.