Finally I had the chance to listen to Mika Vainio in a live set and it was quite a rewarding experience. Deep, true experimental electronics, well played and engineered, and luckily pushed out on a brilliant sound system. It reorganized some guts in my body and listening equipment in my head at certain points but it was well worth it. Actually I was surprised by how harsh and beatless it was after his work in Pan Sonic and as Ø but then again there were some power noise pieces too with heavy rhythms.

Jimi Tenor & Juri Hulkkonen created a dadaist movie and played an experimental set along with it. It was a surrealist piece with something resembling a storyline but with quite some free associations as well.

Fú. Hol is kezdjem, pedig nem is tudom, mit is mondjak. AxxoN N egy londoni producer, akinek művészneve egy Lynch-utalás, az igazi neve ismert, de tök mindegy, amúgy semmi kontextust nem tudunk róla. És ez a fazon kiadott egy debüt lemezt, ami 19 számból áll, a teljes hossza 2 óra, és én nem is értem. Van rajta minden a teljes zajtól, a bizarr módon félelmetes atmoszfárén át a diszkóig, de ez nem úgy értendő, hogy ez egy mindenféle lemez. Ez egy egyféle lemez: furcsa, öntörvényű, abszolút mértékben szubjektív.

Olyan mintha a szerzője csinálgatott volna magának zenéket otthon, valaki meghallotta, rábeszélte, hogy adja ki, de ő ettől egy potmétert nem húzott arrébb, csak odaadta a rakás anyagot, ahogy van, és azt felöntötték egy albumra. Nem lennék meglepődve, ha nagyjából ez volna a helyzet.

Vannak olyan esetek, amikor az ilyen első nekifutás nyers és ez szarul sül el, vagy épp egy kezdő lépésnek izgalmas. Ebben az esetben az a legfurább, hogy a Heal egy kerek egész. Ebből a lemezből nem feltétlen kell folytatás, nincs előtte vagy utána, ez egy pillanatkép egy ember életéből. Olyan mint egy introvertált atmoszferikus film, mint a Crash vagy a 21 Gramm. Nagyon erős az a személyesség, ahogy ezek a zenék megosztják velem ennek az embernek a lelki világát, gondolatait, ábrándjait és töprengését.

Rég hallottam két órás lemezt. Rég hallottam két órányi olyan összefüggő zenét, ami egyben így lekötött volna. Együtt utazunk két óráig, aztán megyünk tovább.

Gazelle Twin Unflesh

Végre sikerült egy seggel végighallgatnom Gazelle Twin új albumát. Lúdbőr. Az Unflesh pont olyan mint a borítója: ez a kapucnis csaj az arcáról lemarva a húst vicsorgó fogak között üvölt az arcodba, majd az alélten hanyattcsapott tested mellé ül és csendben rémálmokat suttog a füledbe. Zeneileg mintha a Knife és Björk szerelemgyereke lenne, akibe genetikailag oltották bele Anthony Rother és Andrea Parker szikáran komor disztópiáját. Ez a gyerek sokat tanult a szüleitől, de mostanra letépte a testét és kilépett a fényre… És az egészet gyönyörű sötétbe borította. Imádom.