Wow.
Ambient, IDM, koszos breakek. Földalatti hangulatok, nagyvárások alatti katakombarendszerek, neon fény. Chillezéshez, munkához, autózáshoz, futáshoz, főleg éjszaka.
A Future Sound of London idén is hozott egyet a 2007-ben útjára indított Environments album sorozatból, ez a nem bonyolult című Environments Five, és egy meglepően értékes lemez. Lassú tempó, andalgó dallamok, egy esti könyv mellé szép utat biztosít.
Call Super a Fabric alá tartozó Houndstooth-nál debütál a Suzi Ecto című nagylemezzel, amit jellemzően technózni szokás, de ennél szerintem sokszínűbb dologról van szó. Amikor techno, akkor az ipari zörejek és füstös szőnyegek találkoznak a dubos lüktetéssel, de valamikor meg tengerhangos-csilingelős ambient visszhangosan suttogott szavakkal. Csendes és megnyugtató mint egy párkányon kopogó áztató eső. Összességében szerintem ez is IDM, ennél specifikusabb nem lennék. Amúgy kellemes nagyon, melóhoz és esti chillezéshez is.
Ryan Lee West egy londoni pasas, sound designer, ír soundtracket, szóló projektként pedig a Rival Consoles-t csinálja. A Sonne egy elvarázsolt darab: közép-lassú tempó, búgó basszus, finom apró hangok, néha teljesen éteri, máskor tompán lüktet. Érdekes, hogy azt mondja West, hogy a számokat gyakran akusztikus hangszereken, zongorán vagy hegedűn kezdi írni, majd később lesz belőle elektronika.
Nagyon jó rá gondolkodni, finoman tereli előrefelé az agyhullámaimat. A Haunt című szám meg olyan szép, hogy felrobban a lelkem. Ez utóbbiban hallatszik az, amikor az akusztikus hangszerekből megmarad valami a végeredményben is.
Emlegetem itt az ambientet, erre megint belefutottam egy fantasztikus lemezbe. Július végén jelent meg Matthew Collings második szóló kiadványa, a Silence Is A Rhythm Too, ami egy kiváló album, 6 trackkel 43 percben, mind egy szálig kellemesen kifejtett és szépen felépített számok.
Amolyan klasszikus ambient, van benne post-rockosan recsegő gitár, mindenféle környezeti zaj, lávában lebegés, szellemjárta ház, de mindeközben soha nem száll el annyira, hogy kísérleti legyen, hanem marad benne mindig egy lány dallam vagy egy lüktető dob, ami megtartja a casual hallgató szintjén a balanszt.
Ha most csinálnék egy esőben hallgatós podcastot, tuti, hogy belevenném.
Az új µ-Ziq címe az, hogy Rediffusion és nagyon jó. Ambient-IDM-break, lassú-közép tempó, így leírva pont olyan mint egy µ-Ziq lemez. Sőt, meghallgatva is. De nem olyan értelemben, hogy repetitív és unalmas, hanem mintha én ezeket a számokat már ezerszer hallottam volna, ismerném ők és imádnám. Nagyon jó elmerülni benne, mint egy doboz kedves fényképben, ahol mindig észreveszel egy új képet, amire nem is emlékeztél. Másrészt meg a Goonies és a Twin Peaks jut eszembe róla, főleg talán a Smeesterben használt sound miatt.
Nagyon ajánlott, instant kedvenc.
A Darkside felét adó Dave Harringtonnak jött egy szóló EP-je júliusban, ami egy kétszámos ambient darab 20 percben. Érdekes anyag, a teljes játékidő alatt elég szép nagy ívet járnak be a trackek a field recordingsszerű zörejkavalkádtól a kellemes éteri muzsikáig. SoundCloudon meghallgatható az egész.
Amúgy mostanában belefutottam pár jó ambient megjelenésbe, gyorsan sorolva:
- Lee Gamble Kuang EP-jén három elég különböző számból az egyik ilyen,
- Kubától jött egy Ambient Beaches nevű lemez, amit a címe elmesél,
- nem stílusdefinitív ambient, de ugyanezen a tempón és világban mozog Mono/Polytól a Ra Rise egyszámos,
- és Mndsgn első Stones Throw lemeze, a Yawn Zen is nevéhez hűen álmosítóan andalgós zene.
Phaeleh-nek nagyon szeretem a cuccait, de ezt az új ambient lemezét még nem tudom hova tenni elsőre. Nulla forintért vihető Bandcampen, streamelhető SoundCloudon, mindenki eméssze maga. Amúgy vannak rajta nagyon érdekes és szép számok is, de én elraktam egyelőre későbbre, hogy majd újrahallgatom, amikor jobban rá tudok hangolódni.
(Azt viszont adjuk meg egyből, hogy a borítója gyönyörű.)