Mindig meglepődök, amikor jó gót zenét az USA-ból kapok, és akkor most Ritual Howls, és megint megdöbbentő, hogy valaki tud még 2014-ben is ilyen metsző hideget érezni. (Pedig.) Gyönyörű arannyal kiöntött fekete, és őszinte. Nagyon minden.
Az új Caribou lemez kellemes, szép, finom. Első meghallgatáskor elsuhan a fülem mellett, aztán meghallgatom egymás után még háromszor, és idővel veszem észre. Nem (csak) azért mert háttérzenének érzem, hanem mert szerény is, mint a halk szavú srác a sarokban, akire csak akkor figyelnek fel, amikor már épített valamit oda a sarokba maga köré. Aztán odamész és lassan megcsodálod, hogy hát ez hogyan került ide, meg mi is ez.
Mi a szar történt az Atari Teenage Riottal? Én ezt az új számot nem értem. A videó meg aztán végképp… Ez valami kacsintós vicc akar lenni, ami nem esik le? Nem akarok erről érdemi véleményt kifejteni, mert nem éri meg.
Amúgy a Weatherall remix egy jó szám az EP-n, de nyilván azért, mert fogta azt az egy-két használható elemet, ami akad a trackben valahol mélyen, és csinált belőle egy másik zenét.
Végre sikerült egy seggel végighallgatnom Gazelle Twin új albumát. Lúdbőr. Az Unflesh pont olyan mint a borítója: ez a kapucnis csaj az arcáról lemarva a húst vicsorgó fogak között üvölt az arcodba, majd az alélten hanyattcsapott tested mellé ül és csendben rémálmokat suttog a füledbe. Zeneileg mintha a Knife és Björk szerelemgyereke lenne, akibe genetikailag oltották bele Anthony Rother és Andrea Parker szikáran komor disztópiáját. Ez a gyerek sokat tanult a szüleitől, de mostanra letépte a testét és kilépett a fényre… És az egészet gyönyörű sötétbe borította. Imádom.
Azért a SBTRKT albumot megelőző single alapján nem erre számítottam a Wonder Where We Landtől. Többnyire csendes, r&b, pop, búgó alap, némi glitch, és pont hogy az érdekesebb számok ki is lógnak a sorból. Pedig van rajta pár érdekes darab is a nagyon sztenderd brit rádióbarát mellett. Például hiába mondja a Pitchfork, hogy nem használja jól a lemez a vendégelődókat, azért Caroline Polachek éneke és Raury hiphop flow-ja nagyon is rendben van.
Az mondjuk mindentő függetlenül érdekesség, hogy Londonban ez az album plakátkampányt kapott. Persze ebben nincs semmi meglepő, csak olyan érzés, hogy számolgatod a kilómétereket Budapest és London között.
A Future Sound of London idén is hozott egyet a 2007-ben útjára indított Environments album sorozatból, ez a nem bonyolult című Environments Five, és egy meglepően értékes lemez. Lassú tempó, andalgó dallamok, egy esti könyv mellé szép utat biztosít.
Nem igazán vágom, milyen a dubstep szcéna ausztráliában, de az ott honos Aquatic Labnál jött ki egy Cliques nevű sydney-i duó Chro című trackje, ami jó féle régi motoros dubstep. Lassú tempó, tört ütem, basszusok, és olyan hangulat, amiről a hajnali ködben hallgatott, kazettára felvett 60Hz műsorok jutnak eszembe. Nem csak nosztalgiából jó. Tényleg jó.
Október 6-ig lehet hallgatni a NehruvianDOOM albumot a Pitchfork Advance-on.
Hát beszarok, hogy ez az Alma Construct néven zenélő srác 19 éves és az R&S-en debütál. Az ötszámos Alma Construct EP amúgy kicsit katyvasz, de nincs is tervezett tematika, csak összelapátoltak ötöt a szerzeményeiből, hogy rányomják egy korongra.
Erős beatek, zajos hangok-effektek, erős hatások az Aphex Twin-Plaid tengelyről, IDM tankönyv, néhol zörgősebb, máshol sejtelmes-sötét kitekintések. Az érdekes kérdés az lesz, hogy emberünk hova lép majd tovább a nagy öregek védelmező szárnyai alól.