Memory keeper. Mostly music and movies, plus some series and video games. Obscure darkness meets pop culture glow.
A Future Sound of London idén is hozott egyet a 2007-ben útjára indított Environments album sorozatból, ez a nem bonyolult című Environments Five, és egy meglepően értékes lemez. Lassú tempó, andalgó dallamok, egy esti könyv mellé szép utat biztosít.
Nem igazán vágom, milyen a dubstep szcéna ausztráliában, de az ott honos Aquatic Labnál jött ki egy Cliques nevű sydney-i duó Chro című trackje, ami jó féle régi motoros dubstep. Lassú tempó, tört ütem, basszusok, és olyan hangulat, amiről a hajnali ködben hallgatott, kazettára felvett 60Hz műsorok jutnak eszembe. Nem csak nosztalgiából jó. Tényleg jó.
Hát beszarok, hogy ez az Alma Construct néven zenélő srác 19 éves és az R&S-en debütál. Az ötszámos Alma Construct EP amúgy kicsit katyvasz, de nincs is tervezett tematika, csak összelapátoltak ötöt a szerzeményeiből, hogy rányomják egy korongra.
Erős beatek, zajos hangok-effektek, erős hatások az Aphex Twin-Plaid tengelyről, IDM tankönyv, néhol zörgősebb, máshol sejtelmes-sötét kitekintések. Az érdekes kérdés az lesz, hogy emberünk hova lép majd tovább a nagy öregek védelmező szárnyai alól.
Ryan Lee West egy londoni pasas, sound designer, ír soundtracket, szóló projektként pedig a Rival Consoles-t csinálja. A Sonne egy elvarázsolt darab: közép-lassú tempó, búgó basszus, finom apró hangok, néha teljesen éteri, máskor tompán lüktet. Érdekes, hogy azt mondja West, hogy a számokat gyakran akusztikus hangszereken, zongorán vagy hegedűn kezdi írni, majd később lesz belőle elektronika.
Nagyon jó rá gondolkodni, finoman tereli előrefelé az agyhullámaimat. A Haunt című szám meg olyan szép, hogy felrobban a lelkem. Ez utóbbiban hallatszik az, amikor az akusztikus hangszerekből megmarad valami a végeredményben is.
Szinte hihetetlen, hogy mennyire kiforrott zenét csinál az Odesza ahhoz képest, hogy az In Return még csak a második album. Úgy szól, mintha Bonobót épp nagyon elkapta volna a flow, vagy legalábbis egy hasonlóan dörzsölt, plusz tíz év tapasztalatú arc keze lenne benne.
Hanyattfekvős szombati zene, finom dallamokkal, könnyed ritmusokkal, néhol kedves lányhang énekkel, máshol csak vokálszerű nyöszögésekkel. Soundtracknek elmenne a romantikus vígjátéktól a snowboardozós sportfilmig sok mindenbe, ahol pozitív életenergia látható. Az külön szép, hogy a Ninja Tune-hoz kerültek a srácok, jó párosítás.
UH Fest lesz 2014-ben Budapesten. Nagyon jó lesz. Mondanám, hogy jöjjön mindenki, de ne jöjjön mindenki. De azért nagyon jó lenne, ha jönnének annyian, hogy lehessen jövőre is, meg lennének UH-szervezésű események folyamatosan. Hiánypótló dolog ez.
És tessék, első szám az új Aphex Twin lemezről, szép címe van: minipops 67 [120.2][source field mix]. Streamelhető Soundcloudon.
Tök jó zene amúgy, bár nagyon túlragozni nem lehet. Finoman analóg, kellemes IDM, hiba nincs benne. Ilyen elvárások és hype mellett nyilván nehéz megfelelni, de rendben van, várom a teljes albumot.
Elég szürreális zenére bukkantam Cosmik Connection néven. Philippe Garcia dobos és Gaël Horellou szaxofonos duójáról van szó, ami a jazzt és drum & bass-t ötvözi, de valami egészen különös módon. Ugyanis mindkét stílusból a szélsőségeket hozzák, így a skála végeiről kanyarodik egymásra a free jazzes improviáció, a száraz jungle és a dörmögő bassline. Közben pedig néha középtempóban kalandoznak egy-egy elektromos dub sound vagy triphop tempó erejéig.
Én a Grand Panache című albumukat hallgattam most, tudom ajánlani, könnyen elérhető darab, és vélhetően minden benne van, amit ezekről az arcokról tudni érdemes. Kedvenc track talán a Big Space, amiben a ‘90-es évek éjszaka autózós filmjeleneteinek esszenciája sűrűsödik össze.
Itt van végre az új Dark Sky album, a hangfalakból áramlik felém, és te jó ég, annyira csodálatos, hogy sírni tudnék. Egyszer zörejes-szőnyeges kies tér, máskor fejet leszakító beatekkel operáló organikus dzsungel, közben pedig néha átszelünk az űrjárművünkkel egy Titánra épített metropoliszon. Amikor az Odyssey jön a lemezen, akkor elcsalok egy tripla repeatet, aztán mehet tovább, a végén pedig replay az egészre.
Messze a legjobb dolog, amit eddig idén hallottam.
Ja igen, ígéretemhez híven megjegyzem most is, hogy a borítója is szuper. Könyvborítóként is szép lenne.
Emlegetem itt az ambientet, erre megint belefutottam egy fantasztikus lemezbe. Július végén jelent meg Matthew Collings második szóló kiadványa, a Silence Is A Rhythm Too, ami egy kiváló album, 6 trackkel 43 percben, mind egy szálig kellemesen kifejtett és szépen felépített számok.
Amolyan klasszikus ambient, van benne post-rockosan recsegő gitár, mindenféle környezeti zaj, lávában lebegés, szellemjárta ház, de mindeközben soha nem száll el annyira, hogy kísérleti legyen, hanem marad benne mindig egy lány dallam vagy egy lüktető dob, ami megtartja a casual hallgató szintjén a balanszt.
Ha most csinálnék egy esőben hallgatós podcastot, tuti, hogy belevenném.