Tag: electronic

Posted on
Gazelle Twin Unflesh

Végre sikerült egy seggel végighallgatnom Gazelle Twin új albumát. Lúdbőr. Az Unflesh pont olyan mint a borítója: ez a kapucnis csaj az arcáról lemarva a húst vicsorgó fogak között üvölt az arcodba, majd az alélten hanyattcsapott tested mellé ül és csendben rémálmokat suttog a füledbe. Zeneileg mintha a Knife és Björk szerelemgyereke lenne, akibe genetikailag oltották bele Anthony Rother és Andrea Parker szikáran komor disztópiáját. Ez a gyerek sokat tanult a szüleitől, de mostanra letépte a testét és kilépett a fényre… És az egészet gyönyörű sötétbe borította. Imádom.

Posted on

Azért a SBTRKT albumot megelőző single alapján nem erre számítottam a Wonder Where We Landtől. Többnyire csendes, r&b, pop, búgó alap, némi glitch, és pont hogy az érdekesebb számok ki is lógnak a sorból. Pedig van rajta pár érdekes darab is a nagyon sztenderd brit rádióbarát mellett. Például hiába mondja a Pitchfork, hogy nem használja jól a lemez a vendégelődókat, azért Caroline Polachek éneke és Raury hiphop flow-ja nagyon is rendben van.

Az mondjuk mindentő függetlenül érdekesség, hogy Londonban ez az album plakátkampányt kapott. Persze ebben nincs semmi meglepő, csak olyan érzés, hogy számolgatod a kilómétereket Budapest és London között.

Posted on

A Future Sound of London idén is hozott egyet a 2007-ben útjára indított Environments album sorozatból, ez a nem bonyolult című Environments Five, és egy meglepően értékes lemez. Lassú tempó, andalgó dallamok, egy esti könyv mellé szép utat biztosít.

Posted on

Nem igazán vágom, milyen a dubstep szcéna ausztráliában, de az ott honos Aquatic Labnál jött ki egy Cliques nevű sydney-i duó Chro című trackje, ami jó féle régi motoros dubstep. Lassú tempó, tört ütem, basszusok, és olyan hangulat, amiről a hajnali ködben hallgatott, kazettára felvett 60Hz műsorok jutnak eszembe. Nem csak nosztalgiából jó. Tényleg jó.

Posted on

Hát beszarok, hogy ez az Alma Construct néven zenélő srác 19 éves és az R&S-en debütál. Az ötszámos Alma Construct EP amúgy kicsit katyvasz, de nincs is tervezett tematika, csak összelapátoltak ötöt a szerzeményeiből, hogy rányomják egy korongra.

Erős beatek, zajos hangok-effektek, erős hatások az Aphex Twin-Plaid tengelyről, IDM tankönyv, néhol zörgősebb, máshol sejtelmes-sötét kitekintések. Az érdekes kérdés az lesz, hogy emberünk hova lép majd tovább a nagy öregek védelmező szárnyai alól.

Posted on

Ryan Lee West egy londoni pasas, sound designer, ír soundtracket, szóló projektként pedig a Rival Consoles-t csinálja. A Sonne egy elvarázsolt darab: közép-lassú tempó, búgó basszus, finom apró hangok, néha teljesen éteri, máskor tompán lüktet. Érdekes, hogy azt mondja West, hogy a számokat gyakran akusztikus hangszereken, zongorán vagy hegedűn kezdi írni, majd később lesz belőle elektronika.

Nagyon jó rá gondolkodni, finoman tereli előrefelé az agyhullámaimat. A Haunt című szám meg olyan szép, hogy felrobban a lelkem. Ez utóbbiban hallatszik az, amikor az akusztikus hangszerekből megmarad valami a végeredményben is.

Posted on

Szinte hihetetlen, hogy mennyire kiforrott zenét csinál az Odesza ahhoz képest, hogy az In Return még csak a második album. Úgy szól, mintha Bonobót épp nagyon elkapta volna a flow, vagy legalábbis egy hasonlóan dörzsölt, plusz tíz év tapasztalatú arc keze lenne benne.

Hanyattfekvős szombati zene, finom dallamokkal, könnyed ritmusokkal, néhol kedves lányhang énekkel, máshol csak vokálszerű nyöszögésekkel. Soundtracknek elmenne a romantikus vígjátéktól a snowboardozós sportfilmig sok mindenbe, ahol pozitív életenergia látható. Az külön szép, hogy a Ninja Tune-hoz kerültek a srácok, jó párosítás.

Posted on

És tessék, első szám az új Aphex Twin lemezről, szép címe van: minipops 67 [120.2][source field mix]. Streamelhető Soundcloudon.

Tök jó zene amúgy, bár nagyon túlragozni nem lehet. Finoman analóg, kellemes IDM, hiba nincs benne. Ilyen elvárások és hype mellett nyilván nehéz megfelelni, de rendben van, várom a teljes albumot.

Posted on

Elég szürreális zenére bukkantam Cosmik Connection néven. Philippe Garcia dobos és Gaël Horellou szaxofonos duójáról van szó, ami a jazzt és drum & bass-t ötvözi, de valami egészen különös módon. Ugyanis mindkét stílusból a szélsőségeket hozzák, így a skála végeiről kanyarodik egymásra a free jazzes improviáció, a száraz jungle és a dörmögő bassline. Közben pedig néha középtempóban kalandoznak egy-egy elektromos dub sound vagy triphop tempó erejéig.

Én a Grand Panache című albumukat hallgattam most, tudom ajánlani, könnyen elérhető darab, és vélhetően minden benne van, amit ezekről az arcokról tudni érdemes. Kedvenc track talán a Big Space, amiben a ‘90-es évek éjszaka autózós filmjeleneteinek esszenciája sűrűsödik össze.