Memory keeper. Mostly music and movies, plus some series and video games. Obscure darkness meets pop culture glow.
Brooklynból jön az Opal Onyx, ketten vannak, akusztikus hangszereken játszanak csendesen, a lány pedig énekel. Kicsit sötét, kicsit misztikus, de igazából sok mindenhez lehet hasonlítani, erős stílusjegyekkel bíró, melankolikus újféle folk. Viszont nagyon szép. A 42 perc elsőre el is szaladt, újrahallgatom.
És hát ez a borító, erre felkaptam a fejem. Nem biztos, hogy értem, mit látok, de nagyon tetszik.
Fú. Hol is kezdjem, pedig nem is tudom, mit is mondjak. AxxoN N egy londoni producer, akinek művészneve egy Lynch-utalás, az igazi neve ismert, de tök mindegy, amúgy semmi kontextust nem tudunk róla. És ez a fazon kiadott egy debüt lemezt, ami 19 számból áll, a teljes hossza 2 óra, és én nem is értem. Van rajta minden a teljes zajtól, a bizarr módon félelmetes atmoszfárén át a diszkóig, de ez nem úgy értendő, hogy ez egy mindenféle lemez. Ez egy egyféle lemez: furcsa, öntörvényű, abszolút mértékben szubjektív.
Olyan mintha a szerzője csinálgatott volna magának zenéket otthon, valaki meghallotta, rábeszélte, hogy adja ki, de ő ettől egy potmétert nem húzott arrébb, csak odaadta a rakás anyagot, ahogy van, és azt felöntötték egy albumra. Nem lennék meglepődve, ha nagyjából ez volna a helyzet.
Vannak olyan esetek, amikor az ilyen első nekifutás nyers és ez szarul sül el, vagy épp egy kezdő lépésnek izgalmas. Ebben az esetben az a legfurább, hogy a Heal egy kerek egész. Ebből a lemezből nem feltétlen kell folytatás, nincs előtte vagy utána, ez egy pillanatkép egy ember életéből. Olyan mint egy introvertált atmoszferikus film, mint a Crash vagy a 21 Gramm. Nagyon erős az a személyesség, ahogy ezek a zenék megosztják velem ennek az embernek a lelki világát, gondolatait, ábrándjait és töprengését.
Rég hallottam két órás lemezt. Rég hallottam két órányi olyan összefüggő zenét, ami egyben így lekötött volna. Együtt utazunk két óráig, aztán megyünk tovább.
William Bennett csinálja ezt a Cut Hands nevű dolgot, amiben szinte csak dobolás van, és ilyen törzsi, pszichedelikus hangulata van az egésznek. Valamikor egy masszív mélydob kitartó négynegyedétől technót érzek, máskor meg sokkal éteribb és lounge-os, de valahogy mindenképpen a tudatom állapotára akar hatni, azt kiszúrom.
Amúgy tetszik ez az album cím, hogy Festival of the Dead, meg a kiadó neve is, ami Blackest Ever Black.
Arra meg mégis ki a fene számított, hogy Puff Daddy neve bármilyen viszonyba kerül egy teljesen okés house lemezzel? Kollaboráció, és gyanakodva azt tippelhetjük, hogy a társszerző Guy Gerbernek van több köze a zene megírásához, de ha így is van, a hiphop disznó most legalább jó helyre tette a pénzét.
Mindig meglepődök, amikor jó gót zenét az USA-ból kapok, és akkor most Ritual Howls, és megint megdöbbentő, hogy valaki tud még 2014-ben is ilyen metsző hideget érezni. (Pedig.) Gyönyörű arannyal kiöntött fekete, és őszinte. Nagyon minden.
A Dark Sky borítóitól még mindig készen vagyok. Ez az új EP két Rainkist remixet tartalmaz, Trevino és Marcel Dettmann keze nyomán. Az előbbi jobban tetszik, ebben érdekes, hogy olyan mintha egy dub techno track lenne, amiben nincs techno ütem, csak percegés, neszek, layerek. Utóbbinak a struktúrája érdekes, hogy három percig csak egy szinte zene nélküli acapella, és utána jönnek lassan a hangszerek, aztán egy nagyon határozott techno kerekedik belőle.
Az új Caribou lemez kellemes, szép, finom. Első meghallgatáskor elsuhan a fülem mellett, aztán meghallgatom egymás után még háromszor, és idővel veszem észre. Nem (csak) azért mert háttérzenének érzem, hanem mert szerény is, mint a halk szavú srác a sarokban, akire csak akkor figyelnek fel, amikor már épített valamit oda a sarokba maga köré. Aztán odamész és lassan megcsodálod, hogy hát ez hogyan került ide, meg mi is ez.
Mi a szar történt az Atari Teenage Riottal? Én ezt az új számot nem értem. A videó meg aztán végképp… Ez valami kacsintós vicc akar lenni, ami nem esik le? Nem akarok erről érdemi véleményt kifejteni, mert nem éri meg.
Amúgy a Weatherall remix egy jó szám az EP-n, de nyilván azért, mert fogta azt az egy-két használható elemet, ami akad a trackben valahol mélyen, és csinált belőle egy másik zenét.
Mióta a streamingből jön a zene, sokkal több remix vinylt hallgatok, mert könnyen hozzáférhető és kényelmes. És még így is kiemelkedő a Telepopmusik legutóbbi ilyenje, amin a Sound című track kapott öt feldolgozást. Van rajta mindenféle stílus a fülhallgatóban andolgástól a tánctérig, de egyik sem olyan, amit lelegyintenék. Érdemes végighallgatni.