Memory keeper. Mostly music and movies, plus some series and video games. Obscure darkness meets pop culture glow.
Az új Caribou lemez kellemes, szép, finom. Első meghallgatáskor elsuhan a fülem mellett, aztán meghallgatom egymás után még háromszor, és idővel veszem észre. Nem (csak) azért mert háttérzenének érzem, hanem mert szerény is, mint a halk szavú srác a sarokban, akire csak akkor figyelnek fel, amikor már épített valamit oda a sarokba maga köré. Aztán odamész és lassan megcsodálod, hogy hát ez hogyan került ide, meg mi is ez.
Mi a szar történt az Atari Teenage Riottal? Én ezt az új számot nem értem. A videó meg aztán végképp… Ez valami kacsintós vicc akar lenni, ami nem esik le? Nem akarok erről érdemi véleményt kifejteni, mert nem éri meg.
Amúgy a Weatherall remix egy jó szám az EP-n, de nyilván azért, mert fogta azt az egy-két használható elemet, ami akad a trackben valahol mélyen, és csinált belőle egy másik zenét.
Mióta a streamingből jön a zene, sokkal több remix vinylt hallgatok, mert könnyen hozzáférhető és kényelmes. És még így is kiemelkedő a Telepopmusik legutóbbi ilyenje, amin a Sound című track kapott öt feldolgozást. Van rajta mindenféle stílus a fülhallgatóban andolgástól a tánctérig, de egyik sem olyan, amit lelegyintenék. Érdemes végighallgatni.
Végre sikerült egy seggel végighallgatnom Gazelle Twin új albumát. Lúdbőr. Az Unflesh pont olyan mint a borítója: ez a kapucnis csaj az arcáról lemarva a húst vicsorgó fogak között üvölt az arcodba, majd az alélten hanyattcsapott tested mellé ül és csendben rémálmokat suttog a füledbe. Zeneileg mintha a Knife és Björk szerelemgyereke lenne, akibe genetikailag oltották bele Anthony Rother és Andrea Parker szikáran komor disztópiáját. Ez a gyerek sokat tanult a szüleitől, de mostanra letépte a testét és kilépett a fényre… És az egészet gyönyörű sötétbe borította. Imádom.
Azért a SBTRKT albumot megelőző single alapján nem erre számítottam a Wonder Where We Landtől. Többnyire csendes, r&b, pop, búgó alap, némi glitch, és pont hogy az érdekesebb számok ki is lógnak a sorból. Pedig van rajta pár érdekes darab is a nagyon sztenderd brit rádióbarát mellett. Például hiába mondja a Pitchfork, hogy nem használja jól a lemez a vendégelődókat, azért Caroline Polachek éneke és Raury hiphop flow-ja nagyon is rendben van.
Az mondjuk mindentő függetlenül érdekesség, hogy Londonban ez az album plakátkampányt kapott. Persze ebben nincs semmi meglepő, csak olyan érzés, hogy számolgatod a kilómétereket Budapest és London között.
A Future Sound of London idén is hozott egyet a 2007-ben útjára indított Environments album sorozatból, ez a nem bonyolult című Environments Five, és egy meglepően értékes lemez. Lassú tempó, andalgó dallamok, egy esti könyv mellé szép utat biztosít.
Call Super a Fabric alá tartozó Houndstooth-nál debütál a Suzi Ecto című nagylemezzel, amit jellemzően technózni szokás, de ennél szerintem sokszínűbb dologról van szó. Amikor techno, akkor az ipari zörejek és füstös szőnyegek találkoznak a dubos lüktetéssel, de valamikor meg tengerhangos-csilingelős ambient visszhangosan suttogott szavakkal. Csendes és megnyugtató mint egy párkányon kopogó áztató eső. Összességében szerintem ez is IDM, ennél specifikusabb nem lennék. Amúgy kellemes nagyon, melóhoz és esti chillezéshez is.
Nem igazán vágom, milyen a dubstep szcéna ausztráliában, de az ott honos Aquatic Labnál jött ki egy Cliques nevű sydney-i duó Chro című trackje, ami jó féle régi motoros dubstep. Lassú tempó, tört ütem, basszusok, és olyan hangulat, amiről a hajnali ködben hallgatott, kazettára felvett 60Hz műsorok jutnak eszembe. Nem csak nosztalgiából jó. Tényleg jó.
Október 6-ig lehet hallgatni a NehruvianDOOM albumot a Pitchfork Advance-on.