Föld alatti, sötét, minimál, ipari, de mégis szikár techno.
Terence Fixmer – Depth Charged
Wow.
Érdekes, hogy az elmúlt tíz év alatt hogyan lett az Apocalypticából egy tök jó, klasszikus felállású rock zenekar. Shadowmaker címmel jött egy új szám, és nagyon rendben van, jó alaptémával, dögös énekkel (Franky Perezt nem ismertem korábbról, nagy meglepetés), szólózással, vonós kiállós résszel, 8 perc játékidő, nincs elspórolva és szép íve is van. Tetszik!
Ambient, IDM, koszos breakek. Földalatti hangulatok, nagyvárások alatti katakombarendszerek, neon fény. Chillezéshez, munkához, autózáshoz, futáshoz, főleg éjszaka.
It doesn’t matter when and how many times I listen to these two records I will never get bored of them. I already know every single note of them but they are always like a return to home.
Hangulati alapon hallgatok ilyen zenét, és túl sok nincs a készletemben, úgyhogy csak ahhoz tudom hasoníltani saját értelmezésemben a Trail of Dead új lemezét, hogy olyan mint egy igazán jóféle Incubus. Azért ez nagy szó. Az Incubus-t nagyon szeretem.
Amúgy egyszer láttam az Incubus-t élőben. Az eléggé jó volt.
Korrupt Data: jó kis robotos elektro, régi iskolás, analóg, pittyeg, minimál, néha űrlézer, máskor éjszaka suhanó bitek, persze hogy a Kraftwerk jut eszedbe.
Update: második nekifutásra jobb fülessel hallgattam, és számít. Érdemes jó hangcuccon végighallgatni, sok benne az apró finomság, és nagyon kimunkált a hangzás.
Brooklynból jön az Opal Onyx, ketten vannak, akusztikus hangszereken játszanak csendesen, a lány pedig énekel. Kicsit sötét, kicsit misztikus, de igazából sok mindenhez lehet hasonlítani, erős stílusjegyekkel bíró, melankolikus újféle folk. Viszont nagyon szép. A 42 perc elsőre el is szaladt, újrahallgatom.
És hát ez a borító, erre felkaptam a fejem. Nem biztos, hogy értem, mit látok, de nagyon tetszik.
Fú. Hol is kezdjem, pedig nem is tudom, mit is mondjak. AxxoN N egy londoni producer, akinek művészneve egy Lynch-utalás, az igazi neve ismert, de tök mindegy, amúgy semmi kontextust nem tudunk róla. És ez a fazon kiadott egy debüt lemezt, ami 19 számból áll, a teljes hossza 2 óra, és én nem is értem. Van rajta minden a teljes zajtól, a bizarr módon félelmetes atmoszfárén át a diszkóig, de ez nem úgy értendő, hogy ez egy mindenféle lemez. Ez egy egyféle lemez: furcsa, öntörvényű, abszolút mértékben szubjektív.
Olyan mintha a szerzője csinálgatott volna magának zenéket otthon, valaki meghallotta, rábeszélte, hogy adja ki, de ő ettől egy potmétert nem húzott arrébb, csak odaadta a rakás anyagot, ahogy van, és azt felöntötték egy albumra. Nem lennék meglepődve, ha nagyjából ez volna a helyzet.
Vannak olyan esetek, amikor az ilyen első nekifutás nyers és ez szarul sül el, vagy épp egy kezdő lépésnek izgalmas. Ebben az esetben az a legfurább, hogy a Heal egy kerek egész. Ebből a lemezből nem feltétlen kell folytatás, nincs előtte vagy utána, ez egy pillanatkép egy ember életéből. Olyan mint egy introvertált atmoszferikus film, mint a Crash vagy a 21 Gramm. Nagyon erős az a személyesség, ahogy ezek a zenék megosztják velem ennek az embernek a lelki világát, gondolatait, ábrándjait és töprengését.
Rég hallottam két órás lemezt. Rég hallottam két órányi olyan összefüggő zenét, ami egyben így lekötött volna. Együtt utazunk két óráig, aztán megyünk tovább.
William Bennett csinálja ezt a Cut Hands nevű dolgot, amiben szinte csak dobolás van, és ilyen törzsi, pszichedelikus hangulata van az egésznek. Valamikor egy masszív mélydob kitartó négynegyedétől technót érzek, máskor meg sokkal éteribb és lounge-os, de valahogy mindenképpen a tudatom állapotára akar hatni, azt kiszúrom.
Amúgy tetszik ez az album cím, hogy Festival of the Dead, meg a kiadó neve is, ami Blackest Ever Black.