Broken slow dark jazz. Nicely orchestrated deepness. Bohren and Kilimanjaro comes to mind as similar, although this one has some Dead Can Dance and Portishead in the mix at certain points.
The Dale Cooper Quartet – Metamanoir
Emlegetem itt az ambientet, erre megint belefutottam egy fantasztikus lemezbe. Július végén jelent meg Matthew Collings második szóló kiadványa, a Silence Is A Rhythm Too, ami egy kiváló album, 6 trackkel 43 percben, mind egy szálig kellemesen kifejtett és szépen felépített számok.
Amolyan klasszikus ambient, van benne post-rockosan recsegő gitár, mindenféle környezeti zaj, lávában lebegés, szellemjárta ház, de mindeközben soha nem száll el annyira, hogy kísérleti legyen, hanem marad benne mindig egy lány dallam vagy egy lüktető dob, ami megtartja a casual hallgató szintjén a balanszt.
Ha most csinálnék egy esőben hallgatós podcastot, tuti, hogy belevenném.