Egyszer összegyűjtöttem, hogy melyek a jó rock fesztiválok Európában, és most elmentem ide a tudást. Hát ezek:
Lucy (2014)
Megnézés után a zavaros gondolatok miatt először 6 pontot adtam volna neki, de miután órákig agyaltam azon, amit elindított a fejemben, feltornáztam ezt egy 7/10-re.
(Spoiler jön.) Nem érdemes belemenni a tudományos elemezgetésbe, a magam részéről inkább csak értékelem azt a néhány dolgot, amibe újra és talán kicsit másképp gondoltam bele. Például amikor egy lény a teret nem egy pontból vizuálisan érzékeli, hanem tágabb térben érzi bármi jelenlétét, legyen az akár globális vagy galaktikus környezetben. Vagy amikor már nem csak térben, de időben is terjed az érzékelése, és egyszerre látja az ősidőktől a jelenig az események sorozatát, és ezek között nem utazik, hanem egyszerre látja át mindezt.
Nem új gondolatok ezek nyilván, de tetszett ahogy megjelenítették, és hogy beindította annyira az agyamat, hogy aztán elkezdtem a témának utánaolvasni.
Az IMDb boardon meg aztán egészen elszállt teóriák is születtek, mint hogy Lucy tulajdonképpen Lucifer vagy épp Éva metafórája, vagy hogy a filmvégi megoldás valójában öngyilkosság-e. Érdemes kicsit diggelni a naysayer okoskodások alatt, mert van pár érdekes interpretáció.
Jön új Wildbirds & Peacedrums album novemberben, az első single róla The Offbeat címmel hallgatható. Jó lesz.
Sokáig úgy volt, hogy nem is lesz már többet Dog Fashion Disco, ami a Mike Patton-féle Mr. Bungle által megalapozott szürreális avant-garde metal legőszintébb és legkitartóbb követője volt a ‘95-ös megalakulása óta.
Lehet sokféleképpen definiálni ezt a zenét, amit játszanak, de én egyszerűen csak cirkusz metálként jegyzem, mert a leginkább meghatározó eleme az a varieté hangulat, amit a vurstliból ismerhetünk, és ebben már eleve benne van az a fajta kiszámíthatatlanság és kavalkád, ami aztán a rengeteg egyéb műfajt beleoltja a sodrásba. Rock, metal, jazz, funk, éneklés, üvöltés, búgó hangú történetmesélés, mindez akár percenként csuklik-nyaklik egyikből a másikba.
A csapat 2006-ban kiadta az Adulteryt, ami egyébként koronaként ült fel munkásságuk csúcsára, és egy valódi mestermunka több elképesztően erős, klasszikus trackkel, majd egy év múlva fel is oszlottak. Azt hiszem, a legutóbbi sztori, amit ennek kapcsán olvastam, az volt, hogy nem bírták a rock and rollt, ami a turnézással járt, mert gyengén bulizni nem lehet, a durva meg ráment az egészségükre. Aztán persze nem bírtak magukkal, és mindenféle side projektek formájában tovább dolgoztak a stúdióban (szinte azonnal a feloszlás után indult a Polkadot Cadaver, félig más társasággal a Knives Out!, és a frontember Todd Smith szólójaként az El-Creepo!), majd lassan a turnékhoz is visszatértek.
Végül csak elszakadt a cérna és eljutottunk 2014-be, amikor is itt van az új és egyben visszatérő DFD lemez, a Sweet Nothings. Kifejezetten kellemesek lettek az új dalok, nem hazudtolták meg önmagukat, hozzák a megszokott stílust. Van rajta a funkos seggrázástól a daráló heavy metalig minden, és az a két-három kifejezetten beleszerethető húzótrack, ami miatt első nekifutásra is négyszer hallgattam végig a teljes anyagot. Patton még mindig büszke lehet a legjobb tanítványaira.
Úgy láttam, a streaming szolgáltatókhoz még nem került fel az album, de itt például végighallgatható a SoundCloudon ingyen.
Ajánlott.
Érdekes kontraszt, hogy arra emlékeztem, hogy a John Cartert annak idején lehúzták, az IMDb-n pedig valóban 6.6-os értékelésen áll, ami ezt alá is támasztaná, ugyanakkor az IMDb Message Boardon meglepően pozitívan nyilatkoznak sokan.
Most hétvégén láttam végre én is, és meglepőn jól szórakoztam rajta. A Disney érezhető hatása persze ott van, de ettől függetlenül is átjött, hogy mennyire mély és hatalmas az az univerzum, amit Edgar Rice Burroughs teremtett. Kedvem támadt utána még sokkal többet megtudni ezekről a marsbéli lényekről és kultúrákról, úgyhogy remélem sikerül eljutni odáig, hogy elolvassak pár darabot a Barsoom sorozatból.
Ugyanitt megjegyezném, hogy pótoltam mostanában az Ender’s Game-et is, és az is kifejezetten pozitív élmény volt. Mindkettő jó volt nálam egy 7 pontos “egyszer simán nézd meg” értékelésre.
Twin Peaks és a színészek manapság
Az elmúlt hetekben, életemben első alkalommal néztem végig teljes hosszában, elejétől végéig a Twin Peaks két évadát. Egyik dolog, hogy érdekes felismerésem volt a hasonlóság Cooper ügynök és Chris Traeger (Parks and Recreation) között. Ezt a szuper-eltúlzott pozitív attitűdöt nem lehet véletlenül kétszer ennyire egyformán hozni.
Másik, hogy az IMDb profilokat nézve esetenként nagyon mókás egymás mellé tenni a színészek anno és mostani fotóját. Elkezdtem ilyeneket összegyűjteni, de szembejött az internet trollvilágának és bulvár mocskának veleje az olyan sztorikkal, hogy kinek hogyan nem sikerült a szilikon műtétje és mennyire hízott el, úgyhogy elment ettől a kedvem. Azért végül megtarottam néhány képpárt, amit vagy a sorozatbeli karaktere vagy a mai karizmája miatt nem tudtam elengedni.
Habár ezt a képpárosítást rengeteg blogban megcsinálták már, mégis élveztem én magam is végigcsinálni és menet közben jobban feltérképezni ezeket a karaktereket és embereket.
Kyle MacLachlan / Dale Cooper
30 plakát a Moon című filmhez
Nem csak nekem nagy kedvenc filmem a Moon, amit jól mutat az is, hogy milyen mennyiségű fan art készült hozzá. A hivatalos két-három filmplakát verzión kívül rengeteg alternatív rajongói poszter is megjelent, ebből van most itt egy gyűjteményes adag.
Az USA-ban olyan turné van, hogy NIN, Soundgarden és Dillinger együtt.
Scuba megint valami furcsa dolgot művel a Phenix 2-n. Nyugtalan, klausztrofobikus, de nem ettől jó, hanem azoktól az avantgárd hangoktól, amik mintha a Dünéből és egy Jimi Tenor koncertből jöttek volna.