Memory keeper. Mostly music, some movies, series, video games. Obscure darkness meets pop culture glow.
Arra meg mégis ki a fene számított, hogy Puff Daddy neve bármilyen viszonyba kerül egy teljesen okés house lemezzel? Kollaboráció, és gyanakodva azt tippelhetjük, hogy a társszerző Guy Gerbernek van több köze a zene megírásához, de ha így is van, a hiphop disznó most legalább jó helyre tette a pénzét.
Mindig meglepődök, amikor jó gót zenét az USA-ból kapok, és akkor most Ritual Howls, és megint megdöbbentő, hogy valaki tud még 2014-ben is ilyen metsző hideget érezni. (Pedig.) Gyönyörű arannyal kiöntött fekete, és őszinte. Nagyon minden.
A Dark Sky borítóitól még mindig készen vagyok. Ez az új EP két Rainkist remixet tartalmaz, Trevino és Marcel Dettmann keze nyomán. Az előbbi jobban tetszik, ebben érdekes, hogy olyan mintha egy dub techno track lenne, amiben nincs techno ütem, csak percegés, neszek, layerek. Utóbbinak a struktúrája érdekes, hogy három percig csak egy szinte zene nélküli acapella, és utána jönnek lassan a hangszerek, aztán egy nagyon határozott techno kerekedik belőle.
Az új Caribou lemez kellemes, szép, finom. Első meghallgatáskor elsuhan a fülem mellett, aztán meghallgatom egymás után még háromszor, és idővel veszem észre. Nem (csak) azért mert háttérzenének érzem, hanem mert szerény is, mint a halk szavú srác a sarokban, akire csak akkor figyelnek fel, amikor már épített valamit oda a sarokba maga köré. Aztán odamész és lassan megcsodálod, hogy hát ez hogyan került ide, meg mi is ez.
Mi a szar történt az Atari Teenage Riottal? Én ezt az új számot nem értem. A videó meg aztán végképp… Ez valami kacsintós vicc akar lenni, ami nem esik le? Nem akarok erről érdemi véleményt kifejteni, mert nem éri meg.
Amúgy a Weatherall remix egy jó szám az EP-n, de nyilván azért, mert fogta azt az egy-két használható elemet, ami akad a trackben valahol mélyen, és csinált belőle egy másik zenét.
Mióta a streamingből jön a zene, sokkal több remix vinylt hallgatok, mert könnyen hozzáférhető és kényelmes. És még így is kiemelkedő a Telepopmusik legutóbbi ilyenje, amin a Sound című track kapott öt feldolgozást. Van rajta mindenféle stílus a fülhallgatóban andolgástól a tánctérig, de egyik sem olyan, amit lelegyintenék. Érdemes végighallgatni.
Végre sikerült egy seggel végighallgatnom Gazelle Twin új albumát. Lúdbőr. Az Unflesh pont olyan mint a borítója: ez a kapucnis csaj az arcáról lemarva a húst vicsorgó fogak között üvölt az arcodba, majd az alélten hanyattcsapott tested mellé ül és csendben rémálmokat suttog a füledbe. Zeneileg mintha a Knife és Björk szerelemgyereke lenne, akibe genetikailag oltották bele Anthony Rother és Andrea Parker szikáran komor disztópiáját. Ez a gyerek sokat tanult a szüleitől, de mostanra letépte a testét és kilépett a fényre… És az egészet gyönyörű sötétbe borította. Imádom.
Azért a SBTRKT albumot megelőző single alapján nem erre számítottam a Wonder Where We Landtől. Többnyire csendes, r&b, pop, búgó alap, némi glitch, és pont hogy az érdekesebb számok ki is lógnak a sorból. Pedig van rajta pár érdekes darab is a nagyon sztenderd brit rádióbarát mellett. Például hiába mondja a Pitchfork, hogy nem használja jól a lemez a vendégelődókat, azért Caroline Polachek éneke és Raury hiphop flow-ja nagyon is rendben van.
Az mondjuk mindentő függetlenül érdekesség, hogy Londonban ez az album plakátkampányt kapott. Persze ebben nincs semmi meglepő, csak olyan érzés, hogy számolgatod a kilómétereket Budapest és London között.
A Future Sound of London idén is hozott egyet a 2007-ben útjára indított Environments album sorozatból, ez a nem bonyolult című Environments Five, és egy meglepően értékes lemez. Lassú tempó, andalgó dallamok, egy esti könyv mellé szép utat biztosít.