Memory keeper. Mostly music and movies, plus some series and video games. Obscure darkness meets pop culture glow.
Hát beszarok, hogy ez az Alma Construct néven zenélő srác 19 éves és az R&S-en debütál. Az ötszámos Alma Construct EP amúgy kicsit katyvasz, de nincs is tervezett tematika, csak összelapátoltak ötöt a szerzeményeiből, hogy rányomják egy korongra.
Erős beatek, zajos hangok-effektek, erős hatások az Aphex Twin-Plaid tengelyről, IDM tankönyv, néhol zörgősebb, máshol sejtelmes-sötét kitekintések. Az érdekes kérdés az lesz, hogy emberünk hova lép majd tovább a nagy öregek védelmező szárnyai alól.
Ryan Lee West egy londoni pasas, sound designer, ír soundtracket, szóló projektként pedig a Rival Consoles-t csinálja. A Sonne egy elvarázsolt darab: közép-lassú tempó, búgó basszus, finom apró hangok, néha teljesen éteri, máskor tompán lüktet. Érdekes, hogy azt mondja West, hogy a számokat gyakran akusztikus hangszereken, zongorán vagy hegedűn kezdi írni, majd később lesz belőle elektronika.
Nagyon jó rá gondolkodni, finoman tereli előrefelé az agyhullámaimat. A Haunt című szám meg olyan szép, hogy felrobban a lelkem. Ez utóbbiban hallatszik az, amikor az akusztikus hangszerekből megmarad valami a végeredményben is.
Az előadó a Yob, az album címe Clearing the Path to Ascend, a zene pedig egy hömpölygő doom post-rock. Sokat elmond, hogy a lemezen négy szám van, a teljes játékidő pedig egy óra feletti. Akinek ettől felcsillan a szeme, annak biztosan érdemes belehallgatnia is.
Szinte hihetetlen, hogy mennyire kiforrott zenét csinál az Odesza ahhoz képest, hogy az In Return még csak a második album. Úgy szól, mintha Bonobót épp nagyon elkapta volna a flow, vagy legalábbis egy hasonlóan dörzsölt, plusz tíz év tapasztalatú arc keze lenne benne.
Hanyattfekvős szombati zene, finom dallamokkal, könnyed ritmusokkal, néhol kedves lányhang énekkel, máshol csak vokálszerű nyöszögésekkel. Soundtracknek elmenne a romantikus vígjátéktól a snowboardozós sportfilmig sok mindenbe, ahol pozitív életenergia látható. Az külön szép, hogy a Ninja Tune-hoz kerültek a srácok, jó párosítás.
UH Fest lesz 2014-ben Budapesten. Nagyon jó lesz. Mondanám, hogy jöjjön mindenki, de ne jöjjön mindenki. De azért nagyon jó lenne, ha jönnének annyian, hogy lehessen jövőre is, meg lennének UH-szervezésű események folyamatosan. Hiánypótló dolog ez.
És tessék, első szám az új Aphex Twin lemezről, szép címe van: minipops 67 [120.2][source field mix]. Streamelhető Soundcloudon.
Tök jó zene amúgy, bár nagyon túlragozni nem lehet. Finoman analóg, kellemes IDM, hiba nincs benne. Ilyen elvárások és hype mellett nyilván nehéz megfelelni, de rendben van, várom a teljes albumot.
Homeboy Sandman egy hiphop mc Queensből, akinek most jött ki Hallways címmel új lemeze. Skizo helyzet, mert ugyanannyi jó dolog van benne, mint amennyi zavaró. 2008-as felbukkanása óta sok dícséretet kapott főként helyi NYC körökben, az új zenéinek pozitívumai pedig ehhez fel is nőnek: kifejezetten erős alapokkal operál végig (szinte minden számot másik producer jegyez), a szövegei pedig többnyire érdekesek, csípősek, a rímek jók és van mondanivalója.
Ehhez képest pláne érthetetlen, hogy időnként miért vannak olyan bakik, amit már csak rutinból is tudni kéne elkerülni. Szöveg tekintetében ilyen néhány félresikerült ötlet (idegesítően kitartott szavak, rosszul sikerült ének próbálkozások) és egy-egy erőltetten megírt szóhasználat, hogy kijöjjön a rím. Emellett az alapokban is van néhány furcsaság: pár zavaró és túlhasznált sample, vagy időnként benézett masterelés túlhangosított vokállal.
A bottom line az, hogy okos hiphop mixekhez érdemes eltenni belőle azt a pár tracket, ami tényleg nagyon finomra sikerült.
Elég szürreális zenére bukkantam Cosmik Connection néven. Philippe Garcia dobos és Gaël Horellou szaxofonos duójáról van szó, ami a jazzt és drum & bass-t ötvözi, de valami egészen különös módon. Ugyanis mindkét stílusból a szélsőségeket hozzák, így a skála végeiről kanyarodik egymásra a free jazzes improviáció, a száraz jungle és a dörmögő bassline. Közben pedig néha középtempóban kalandoznak egy-egy elektromos dub sound vagy triphop tempó erejéig.
Én a Grand Panache című albumukat hallgattam most, tudom ajánlani, könnyen elérhető darab, és vélhetően minden benne van, amit ezekről az arcokról tudni érdemes. Kedvenc track talán a Big Space, amiben a ‘90-es évek éjszaka autózós filmjeleneteinek esszenciája sűrűsödik össze.
A 2:54 egy londoni csaj testvérpár, alter rock vonalon. Novemberben jön az új lemezük, amiről július végén volt már egy single Orion címmel (ennek a borítója fentebb), egy hete pedig a SoundCloudra került fel az In The Mirror című szám. Az részemről biztos, hogy egyiknek sincs olyan lehengerlő ereje mint anno a nagy áttörést hozó Scarletnek (és most is egyből azt teszem be visszaemlékezés gyanánt), de azért kíváncsi leszek, mit hoz majd az új album teljes hosszában.
A háztáji kedvenc Red Snapper 2007-es újraalakulásától kezdve jellemzően turnézik, majd annak a végén szülnek egy lemezt a stúdióban. (Kicsit fordítva van ez, mint szokott lenni). Most jelent meg új albumuk, a Hyena, ami 2003 óta a második, és ez is hasonló mintát követett, de van extra a sztorijában.
Kiszemeltek ugyanis maguknak egy 1973-as szenegáli filmet, a Touki Boukit, ami az első afrikai avantgárd film (bár erre a címre az IMDb szerint a ‘67-es Soleil O is pályázik), történetesen egy road movie, és ennek készítettek soundtracket. Állítólag úgy turnéztak egy évig, hogy a filmre játszották a zenét, majd ismét a turné végén vonultak stúdióba, hogy feljátsszák a beérett végeredményt. A lemez végül ezeket a jegyeket is hordozza: benne van a ’70-es évek, némi Afrika, road movie hangulat, live jam és stúdiómunka. Ennél többet vagy személyesebbet nem fogalmaznék meg így egy hallgatás után, inkább csak a történetet akartam elmesélni, a zene viszont még érni fog a fülemben.
A film is felkerült ezzel párhuzamosan a watchlistre, állítólag érdemes. Készült belőle egy 2008-as restaurált verzió is, a Martin Scorsese-alapította World Cinema Projectnek köszönhetően.
